Muszáj bátornak lenni

 

 

Egy zalai faluból származom, ahol rengeteg ilyen élményem volt. Dédnagyapám zenész volt, mindenki ismerte, a lagzikba, ahol ő játszott, az egész családot meghívták. Ez már erősen hatott rám, aztán óvodás voltam, amikor édesanyám elvitt néptáncot tanulni, mert le akarta kötni az energiáimat. Bár falun sok mindennel elfoglalhatja magát egy gyerek, engem mindig a mozgás érdekelt. Az oviban a farsangokon és más alkalmakon már felléptem, így aztán az általános iskolában már természetessé vált, hogy énekkarba jártam és szavalóversenyeken indultam. Amikor Pécsre kerültem középiskolába, akkor a próza és versmondó versenyek is bejöttek a képbe, a Kazinczy szépkiejtési versenyen például megkaptam az Anyanyelvápolók Szövetségének a különdíját és a Kazinczy-érmet is.

 

Dehogynem, még most is van, pedig rengeteget állok színpadon. A versenyek előtt pontosan tisztában voltam vele, hogy ezerszer begyakoroltam azt a szöveget, amit el kellett mondanom, de mielőtt kiléptem a nézők elé, mindig volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy mindent elfelejtettem. Aztán persze mindig gond nélkül lezajlott a dolog.

 

Az Őrséghez közeli terület, dimbes-dombos, gyönyörű táj, sok erdővel, hatalmas rétekkel. A faluban négyszázötvenen laknak, és mint minden ilyen helyen, mindenki ismer mindenkit. 

 

Mióta 2007-ben elkerültem Budapestre, azóta a Zalai Hírlap rendszeresen beszámol a pályám alakulásáról, de persze édesanyám is gondoskodik róla, hogy a falubeliek mindenről értesüljenek. (nevet) Jólesik a figyelem, mert tudom, hogy nagyon szeretnek, én pedig büszke vagyok arra, hogy onnan jöttem. Ma is fontos számomra ez a közeg: 3-4 havonta tudok hazautazni. Ezek az alkalmak mindig nagyon zsúfoltak és élvezetesek, bár a jó levegőtől annyira elfáradok, hogy ilyenkor legalább két napig csak alszom… 

 

Hogyne, legutóbb nyáron a falunapokon megkértek, hogy lépjek fel: Budapestről nézve ez talán nem nagy dolog, de helyben számít, hiszen mindenki ott van. A saját generációm ott élő tagjain látom, hogy nem könnyű továbblépni: a legtöbben idénymunkákból élnek, mások bejárnak Zalaegerszegre dolgozni. Nem jellemző az, amit én megtettem tizennégy éves koromban: azt éreztem, hogy el kell jönnöm otthonról, mert nem tudom azt tanulni, amit igazán szeretnék. Muszáj bátornak lenni, még ha az első lépések nehezek is. Az általános iskolai osztályfőnököm ajánlotta a Pécsi Művészeti Gimnáziumot és Szakközépiskolát, amiről akkor én még nem is hallottam. 

 

Egy kis faluból elkerülni egy több mint százötvenezres városba mindenképp óriási lépés. A tánc akkor jött be komolyan az életembe, amikor tizenhárom évesen elkezdtem versenytáncolni, mert egyik osztálytársamnak szüksége volt partnerre. Ez rendszeres és kemény munkát jelentett: hetente többször egyedül jártam be Zalaegerszegre és vagy éjfél előtt értem haza, vagy a nővéremnél aludtam és reggel onnan indultam iskolába. Amikor Pécsre kerültem, az igazi sokkot a családi házból egy ötszázfős kollégiumba való bekerülés okozta: albérletbe akartam költözni, de arra nem volt pénzem. A kitűzött cél segített abban, hogy elviseljem ezt a korszakot.

 

Az, hogy tudtam: egyszer jobb lesz. Addig is és azóta is mindig az történt velem, hogy amit elhatároztam – ha jó volt, ha rossz –, az bejött. 

 

Az ország legjobb ilyen irányú intézményéről beszélünk: az itt végzetteket ott találjuk minden hazai együttesben. A tánctagozat azért alakult, hogy utánpótlást biztosítson a Pécsi Balettnek, ehhez pedig nagyon komoly képzésre volt szükség. A mesteremben, Uhrik Dórában az a fantasztikus, hogy amellett, hogy lenyűgöző módon energikus, azonnal meglátja és felismeri a tehetséget. Ha probléma van, pontosan tudja, hogy kihez hogyan kell szólni. Diákként bármikor számíthattunk rá, még ha meg is tartottuk a szükséges távolságot. Olyan közoktatási intézményről beszélünk, ahol szakmát is tanultunk, ezért a képzés péntek kivételével minden nap reggel nyolctól este fél hétig tartott. Tanultunk klasszikus balettet, néptáncot, modern táncot, emeléstechnikát, akrobatikát, színészmesterséget, és még az érettségire is fel kellett készülnünk. Tizennyolcan kezdtünk és kilencen végeztünk, ez az átlagos arány. A szerencsésebbek, köztük én is, a színházban kaptak lehetőséget szakmai gyakorlatra. Amikor odakerültem, nagyon örültem, aztán felismertem, hogy nem vagyok tehetséges.

 

Nagyon szerettem volna balett-táncos lenni, de rá kellett jönnöm, hogy a testi adottságaim nem elég jók hozzá. Folyamatos frusztrációt jelentett, amikor láttam, hogy más könnyedén megcsinálja azt, ami nekem akkor se megy, ha megfeszülök. Ezen persze túl kell tudni lépni, és megtalálni azt a területet, ahol igazán jó lehet az ember. 

 

 

Az egészséges versengés erősen működött Pécsen: örültünk egymás sikereinek, de azért mindig ott volt a kérdés, hogy vajon én is meg tudom-e majd csinálni? Sokszor voltunk nyomás alatt, ami jó felkészülés a későbbi táncos karrierhez. És persze hiába a szigor meg a rengeteg munka, hiába hittünk abban, hogy a kitartás majd meghozza a gyümölcsét, ez a való életben nem feltétlenül lesz így, hiszen a tehetség mellett a szerencsén is múlik, hogy kiből lesz végül táncos. Ami a kérdésed másik részét illeti: nem arra tanítottak, hogy negyvenöt éves korom után, amikor a legtöbb táncos nyugállományba vonul, mit fogok csinálni, hanem minket, akkor 14-15 éves fiatalokat fejlesztettek. És persze itt is vannak különbségek: a klasszikus balettosoknak gyorsabban kopnak az ízületei, a modern táncosoknak kevésbé. Sok táncos ezután kezd el tanítással foglalkozni. 

 

Versenytáncosokat oktatok, de a tanári énem szorosan együttműködik a táncosi egóval. A tanítás nekem nem kényszer, inkább eksztatikus élmény: általában nem is emlékszem az óráimra, teljesen kikapcsol olyankor az agyam. A versenytáncot Pécsre kerülve hivatalosan abba kellett hagyni. Később jöttem rá, hogy ha a pécsi tanulmányaim után versenytáncoltam volna, sokkal jobb eredményeket értem volna el: azóta foglalkozom azzal, hogy a klasszikus balett alapokat hogyan lehet a versenytáncosok képzésében hasznosítani. Ezen más nem dolgozik, hiszen mindkét műfaj képviselői a saját területükre koncentrálnak, nekem viszont mindkettőben van gyakorlatom. A balett tréninggel nagyon jól javítható például a forgástechnika, a kar- és lábvezetés, a hajlékonyság, de segít a balanszhelyzetek pontos és gyors megtalálásában, javítja a testtartást is. 

 

Miután a La Femme magazin 50 tehetséges magyar fiatal programjában Bozsik Yvette mentoráltjaként már dolgozhattam, jött a megkeresés a Tehetség Piactértől, hogy volna-e kedvem mentorként náluk kipróbálni magam. Igent mondtam, de jeleztem, hogy szívesen lennék mentorált is, mert úgy érzem, sokat kell még tanulnom és szeretnék új emberekkel megismerkedni. Választott területem a karrierépítés volt, így lett a mentorom Varga Krisztina, a Hewlett-Packard Informatikai Kft. regionális operációs igazgatója. Nem tűztünk ki konkrét célt, de folyamatosan tartottuk, és a program lezárulta óta is tartjuk a kapcsolatot. Bármilyen kérdéssel megkereshettem Krisztinát, mindig segített, mivel nagyon komolyan vette a feladatot, aminek én külön örültem. Az én mentoráltam Sebján Rebeka Rozália volt, akivel fél éven át rendszeresen találkoztunk, folyamatosan tréningeztünk, klasszikus balettet és modern táncot is tanítottam neki. A Bonis Bona díjátadón ketten léptünk fel, Rozi azóta már egy tánciskolában tanul. Ezek a lehetőségek is azzal vannak kapcsolatban, hogy „ösztöndíjfüggő” vagyok: szeretek pályázni, hogy aztán, ha nyerek, visszaadhassak valamit a belém fektetett bizalomból. Nagyon motivál, ha létre kell hoznom valamit, ami sokféle elvárásnak felel meg. 

 

Á, egy óra múlva se látom magamat. (nevet) Remélem, addigra pár jegyzetemet már kiadják, elvégzek egy külföldi felsőoktatási intézményt, lesz egy felsőfokú nyelvvizsgám. És talán elindíthatok egy olyan műhelyt, ahol versenytáncosokat taníthatok, mert ez az, ami igazán vonz.