Géniusz-könyv a kollégiumi tehetségsegítésről és a szülő-pedagógus szövetségről.
Aki volt már kollégista, jól tudja, aki nem, az pedig talán el tudja képzelni, milyen változást jelent egy fiatal életében, amikor elfoglalja új, egy ágynyi-írósztalnyi-polcnyi lakóhelyét a bentlakásos intézményben. Azáltal, hogy kollégista lesz, kikerül a szülői ház, a család korábbi, védett közegéből, egy lépést tesz az önálló élet felé, de még nem kerül ki egészen „A Világba”. Újabb keretek, elsajátítandó szabályok, megismerésre váró társak közé csöppen – akikkel és amikkel huzamosabb ideig testközelben együtt kell léteznie. Meg kell szerveznie új hétköznapjait, meg kell találnia saját helyét, szerepét új közegében. Fel kell mérnie, mire elég ott a tudása, mire hivatott ott a képessége, kik és mennyire fogják támogatni, elismerni és kik lesznek a versenytársai. Meg kell tanulnia tanulni, elmélyülni a megszokottaktól eltérő körülmények között is. Azt is tudnia kell, hogy különleges képességeit, – ha vannak ilyenek – kiknek a segítségével tudja a lehető legjobban kibontakoztatni, talentumát kiknek a szövetségesi támogatásával lesz képes leginkább kamatoztatni. Mintha csak a delphoi jósda szállóigeszerű intése lenne minden kollégium kapuja fölé is felírva: „Ismerd meg önmagad!”
A kollégium tehát különleges élethelyzet, különleges feladat – diáknak, pedagógusnak, szülőnek és tehetségsegítőnek egyaránt. Nem véletlen, hogy a Géniusz könyvek sorozatban a harmincegyedik kötet megkülönböztetett figyelmet szentel ennek az intézménytípusnak és az ott folyó tehetségszakmai munkának.
Az öt szerző: Balogh László, Bolló Csaba, Dávid Imre, Tóth László és Tóth Tamás munkájaként megjelent könyv azonban már a címe – A pedagógusok, szülők együttműködése és a kollégiumok szerepe a tehetségfejlesztésben – szerint sem csak a bentlakásos intézményekkel foglalkozik. Célja az, hogy a kollégiumi tehetségszakmai tevékenységet tág összefüggésrendszerben helyezze el és értelmezze.
A kötet ezért néhány pszichológiai és pedagógiai sarokpont meghatározásával kezdődik, főként azok számára, akik a sorozat többi darabját esetleg nem ismerik vagy nincsenek előzetes ismereteik a tehetségsegítés elméleti alapjairól. E bevezető rész a fogalom-meghatározásokon és a tehetség-modellek felvázolásán túl elsősorban a család és a pedagógus szerepének részletezésére épít. De nem valamiféle tankönyvízű felsorolásra kell gondolnunk! A szerzők világosan vázolják e kutatási terület dinamikáját: a már széles körben elfogadott nézetek mellett kitérnek azokra a területekre, ahol még sok a kérdőjel. Elég ehhez idézni Tóth László hiátus-leltárát arról, mi mindent nem vizsgált még a pedagógia az iskola és a család kapcsolatának kérdéskörében: miközben külön az iskola és külön a család hatásmechanizmusáról könyvtárra rúgó vizsgálat látott napvilágot, addig e két, a gyermek fejlődésében, így a tehetsége felismerésében, kibontakoztatásában is lényeges terület kölcsönhatása jobbára elhanyagolt terület.
Ezért aztán joggal nevezhetjük hiánypótlónak azt a fejezetet, amelyben Balogh László a pedagógus és a szülő együttműködésének gyakorlati aspektusait elemzi. A család alapvető funkcióinak – az anyanyelv és a gondolkodás fejlesztése, az érzelmi alapok és a motiváció megteremtése, a szociális viselkedés megtanítása – ismertetése után azt mutatja be, hogy melyek lehetnek a pedagógus és a szülő együttműködésének tartalmi és intézményi keretei. A tartalmiak sorában például érdemes felfigyelnünk arra, milyen konkrét feladatot kaphatnak a szülők akár már a tehetségazonosításban. A szakmában Nebraskai Csillagos Éjszaka néven ismertté vált kérdéssor például egyfajta „check-list”-et ad a szülő kezébe ahhoz, hogy gyermeke képességeit alapszinten azonosítani tudja. (Ez a szülői, szükségszerűen laikus azonosítás önmagában még nyilván kevés lenne, de a szakemberek kezében segítő információként jól hasznosítható.) A pedagógus-szülő kapcsolattartásra kiemelten ajánlja a szülői klubokat és nyitott rendezvényeket – amilyeneket szerte az országban a MATEHETSZ is támogat a Tehetséghidak program keretében.
A szülő-pedagógus együttműködésről szóló fejezetet azonban a könyv tartalomjegyzékében megelőzi egy nem kevésbé izgalmas kérdéskör: a pedagógus személyiségének „karbantartásáról” szóló egység Dávid Imre tollából. Ez a rész abból indul ki, hogy sikeres nevelő – ezen belül tehetségsegítő – munkát csak egészséges, erős személyiség tud huzamosabb ideig végezni. Különösen igaz ez a tétel – tehetjük hozzá – azokra a kollégiumi nevelőkre, akik együtt laknak, élnek a fiatalokkal. A személyiség-szervizelés érdekében olyan gyakori nehézségek leküzdéséről olvashatunk, mint amilyenek a konfliktusos helyzetek, a pedagógust hátráltató stressz, vagy éppen a kiégés (burnout).
E fontos rávezetés és megalapozás után a kötet utolsó fejezete foglalkozik immár konkrétan a kollégiumi tehetségsegítés kérdéskörével. A magyar kollégiumi tehetséggondozás történetét összefoglaló áttekintés – Tóth Tamás munkája – nagy hangsúlyt fektet a hazai oktatásügy kiemelkedő, a szakkollégiumok számára máig modellértékű műhelyeire: a katolikus egyház szerzetesrendi – bencés, jezsuita, piarista – kollégiumaira, a protestáns iskolaközpontokra, később a budapesti Eötvös Collegiumra és a sárospataki példára. Bolló Csaba pedig már a kollégiumi tehetséggondozás XXI. századi tevékenységi szerkezetét, pedagógiai hátterét és intézményrendszerét vizsgálja részletesen. Mintegy esettanulmányként hozza fel az Arany János Tehetséggondozó Program működését, azon belül hangsúlyosan az izgalmas bennmaradós hétvégék tehetségsegítésben betöltött szerepét. A tehetséges tanulók nyomon követéséről, utógondozásáról szóló fejezet nemcsak arra példa, hogy a tehetségsegítésben is sokszor az egyszerű megoldások a legcélravezetőbbek – például egy jól karban tartott, gyakran frissített közösségi oldal már önmagában megoldhatja a pályakövetés számtalan feladatát.
Hanem arra is, hogy a kollégiumi tehetségsegítő munka nem ér véget az érettségivel vagy a diploma megszerzésével, hanem jó esetben életre szóló élményeket képes nyújtani a diákoknak, a későbbi öregdiákoknak.
